Elmúlt. Három meg három meg három meg három meg három meg három meg három meg három meg három meg háromszor háromszázhatvanöt nap. Ennyi volt eddig. Save as. Menteném magam a holnapba. Minek?
Kíváncsian vártam. Felébredtem, álmosan átfordultam a másik oldalra, lelkem másik oldalához.
- Rosszat álmodtam. - Igen? Én is. Te mit? - Valami melós álom. Markkal valamilyen vitánk volt egy nagy üvegépület sokadik emeletén. Kérdezett valamit, és nem emlékszem már, de valami olyasmi volt, hogy miért ez vagy az.
Hihetetlen. Munkával ébredni a harmincadikon. Ha ez mind emelet lenne, félnék lenézni. Félek lenézni. Félek visszatekinteni abba a múltba, amiben oly sokat bukdácsoltam.
Oly sokat hibáztam. Estem-buktam. Sírtam. Nevettem is, sírva. Visítva, magamat dobálva. Lázasan fekve, reményektől telve, szerelmesen, vigasztalanul, józan figyelemmel, sörmámoros szemmel. Vall a harminc évem, fáj minden vádja. És az álmaim! A szép, színes, élő álmaim! Azok hiányoznak legjobban.
Könnyezem. Most, ahogy írom e sorokat. Ajkam finoman remeg, nem akarom, hogy észrevegyenek a többiek.
Az álmaim! Adjátok vissza az álmaimat! A gyermek buta reményét, hogy mindig együtt leszünk, hogy ha nagy leszek majd.... majd...
ADJÁTOK VISSZA AZ ÁLMAIMAT!
Már mindegy. Késő, lebuktam. Szívem becsukom, csendesen rákattan a lakat a harmincéves zárra. Sötét. Csend. Szívembe csendesen csepeg gitár hangja, s valami távoli nép nyelvén szóló ének. Arcomon lassan szikkad a páros csiganyom. Csigatalp. Az kéne.
Egy naplementére emlékezem. Víz, halszag, fülledt pára. Egy barát. A barát. Bután sosem kérdez, mindig emlékez. Mindig olvas. Most is, hogy türelmetlenül várt hónapok óta.
Itt vagyok, valamim csak neked adtam. Tudni fogod mindig, csak te és én. És nincs az a sör, amiért majd egyszer a szemembe nézve bevallanám. Mert túl fontos másom vagy, havon fekvő árnyam színes, eleven, vidám eredetije. Úgyse engedlek el, habár nem velem leszel. Visszahozlak minden sírból, és nevetésbe fordítom a Te könnyeid. Mert ennyire szeretlek. Barátom.
Megint az átkozott csigák. Hal vagyok, vízben táncoló, szabad, tiszta lény! Nem vagyok büdös, izzadt, szőrös legény! Nem pittyeg az oldalamon kommunikációs vívmány, új üzenettel, nem rángat vissza szüntelen a valóság hangja. OFF!
Kikapcsolok mindent, csak erre az egy órára. Csak egy kicsit. Ígérem, bepótolom, figyelni fogok mindenkire. Csak egy kicsit, csak most, hadd legyen az enyém ez az idő. A reményeim vánkosa. Mert van még, talán van még egyszer ennyi. Van még bennem annyi erő, hogy ússzak. Véres ragadozók csemegéje még nem leszek, nem!
Ússzatok velem, halak! Melegíts, zöldes napsugár! Hűsíts, sós levegőm!
Már száradok. Lassan visszacsepeg belém a tudat, hogy menni kell. Búcsúzom hát. Újra a világ felé fordulok, s lassan, tétován... ne még! Cseppet csak!
Vége. Elmúlt, bezártam. Száraz arcomon ősz szálak szúrnak bőröm alá. Egyszer talán... újra lesznek álmaim...
