A sün dilemmája

Égek. Lángolnak szemeim. Vállaim. Lábaim. Húzom az igát, két hete már. Megállás nélkül. Abrak és kvártély jottányi. Száraz kenyeret, vizet, sót, vajat. Változatos étrend, nem igaz? Apám! Betöltötted az ötvenegyet. Gratulálok. Szerintem feleaddig se húzom. Holnap elmegyek. Haza. Nem tudom már, hogy az hol van. Bennem? Másban? Dolgozom inkább. Akkor nem gondolkodhatok. Akkor nem fájhatok. Akkor nem vagyok földönfutó. Nyakkendős fejlesztő vagyok. Puccos helyen, puccos automatából iszok kávét. Tizet akár egy nap. És jól csinálom. Közben széthull az életem. Nem teszek mást, csak tervezek, tesztelek, megoldok, javítok. Engem ki javít meg? Ki csitítja háborgó lelkemet könnyes hajnalon? Ki vesz levegőt helyettem, ha már fuldoklom? Ki simítja arcom, ha elesett vagyok? Bólogattok. Pedig nem tudjátok. Senki sem. Nincs fájóbb annál a magánynál, ami az emberek között tör a lélekre. Egyszerű ember vagyok. Ami üres, megtöltöm. Ami tele van, kiürítem. Üres vagyok. Töltök magamba egy kis alkoholt, hogy jobban nézzek ki. Vagy legalább a világ görbüljön köröttem, ha már javulni nem fog. Boldog karácsonyt mindenkinek. Szorítsatok, hogy idén ne fojtogassuk egymást a testvéremmel. Úgyse látom őket egy óránál tovább. Kedden meló.