A sün dilemmája

Égek. Lángolnak szemeim. Vállaim. Lábaim. Húzom az igát, két hete már. Megállás nélkül. Abrak és kvártély jottányi. Száraz kenyeret, vizet, sót, vajat. Változatos étrend, nem igaz? Apám! Betöltötted az ötvenegyet. Gratulálok. Szerintem feleaddig se húzom. Holnap elmegyek. Haza. Nem tudom már, hogy az hol van. Bennem? Másban? Dolgozom inkább. Akkor nem gondolkodhatok. Akkor nem fájhatok. Akkor nem vagyok földönfutó. Nyakkendős fejlesztő vagyok. Puccos helyen, puccos automatából iszok kávét. Tizet akár egy nap. És jól csinálom. Közben széthull az életem. Nem teszek mást, csak tervezek, tesztelek, megoldok, javítok. Engem ki javít meg? Ki csitítja háborgó lelkemet könnyes hajnalon? Ki vesz levegőt helyettem, ha már fuldoklom? Ki simítja arcom, ha elesett vagyok? Bólogattok. Pedig nem tudjátok. Senki sem. Nincs fájóbb annál a magánynál, ami az emberek között tör a lélekre. Egyszerű ember vagyok. Ami üres, megtöltöm. Ami tele van, kiürítem. Üres vagyok. Töltök magamba egy kis alkoholt, hogy jobban nézzek ki. Vagy legalább a világ görbüljön köröttem, ha már javulni nem fog. Boldog karácsonyt mindenkinek. Szorítsatok, hogy idén ne fojtogassuk egymást a testvéremmel. Úgyse látom őket egy óránál tovább. Kedden meló.

Ejnye és júj. Elrepült az idő. Elmúlt a disznóvágásos hajnal, a másnapi kolbásztekerés, a harmadnapi hajnalba fúló csirkehordás is. Megjártam újabb néhány cég berkeit, s lám, kellek nekik! Csak ne lennék ilyen fáradt mindig, vagy legalább vajas zsemlémbe vegyülne néha pár szelet fűszeres íz. Ez van, majd ha nagy és gazdag leszek, mindenfélét összeeszek. Addig marad az ásványvíz, a híg kávé, a sodort magyar dohány, no meg a vajazott Tesco-s zsömi. Csókoltatom az otthoniakat, most azt hozza nektek a Mikorács, hogy nem megyek haza plusz költséget indukálni.

Sörözöm. Sör özön barátim körében. Mosolyt osztok, s kapok. Hiányozni fog a kollégium, s a társaság, ami belopta magát szívembe. Szívből szeretni önzetlenül. Cigarettát sodró kezek remegése. Kávészagú füst a légben. Anekdotázó láncdohányosok. Rátok van szükségem. Máris hiányoztok, sünök.

Várok. Hónapok óta. Erre most jön a hívás, hogy szeretettel várnak interjúra. Jelent ezeknek bármit az idő fogalma? Rég véresre rághattam volna a körmömet. Majd hétfőn jól belemosolygom az arcukba, és megkérdem, miért nem hívtak eddig. Hiába. A nagyvállalatok olyanok, mint az öreg sün: tele van felesleges csúszómászókkal, lomha, és messziről bűzlik. Már facsarja az orrom.

Álmodom. Segítő kezemre szerető kéz csap. "Segíts!" - kér. Tenném, de nem megy. Hogyan húzzunk ki tüskét olyan sünből, aki ennyi fájdalmat ismer? Véresre karmolt ujjaim újra a tüskére fonódnak. Fáj. Neki is. Egy biztos, nem adom fel.

Csalódok. Társat választok, reményeim elárultatnak. Gyerek szájából üvölt felém a náci birodalom. Tizenötéves fasiszta. Mit hablatyol? "A német katona tudja, hogy mögötte az országa van, amit meg kell védenie." Megütötted magad, lelkem? Hát mikor voltál te német, vagy katona? Ilyen führer vezessen áramot.

Ébredek. Ahogy szám ízét megérzem, lelkem is savanyodni kezd. Cigit akarok. Párom hamarosan útrakél hozzám. Mire ideér, szeretnék ember lenni. Mindenki szeretne.

Ásítok. Ásványvíz kell; hajolok, iszok. Ül. Fekszik. Hopp. Így telik sok napom. Parádézom. Garfieldra gondolok. Ott vigyorog az ajtón. Alatta focilabda mögé bújó cica képe. Párommal hegesztettük oda. Egyszer majd saját ajtónkra fogunk hegeszteni... Ma má' mámma van mán. Megyek zuhanyrózsát metszeni.

Állok. Közöttetek, nyugodtan. Fejvesztve menekül a világ. Mosolygok. Színeket varázsolok. Palettámon letűnt korok, születő istenek. Hümmögve dörzsölöm államon a sörtéket. Agyam zakatol, ereimben remény lüktet. Embereket varázsolok. Hamuból, sárból, sandaságból. Ruhát szabok rájuk. Kéjből, szenvedésből. Nevessetek rajtuk. És szeressétek őket, életem morzsáit. Szívetekben születő öröklétem legyen vánkosotok. Mosolygok.