A sün dilemmája

Nos. Elmúlt néhány hónap. Történt néhány esemény, ami írásra méltó.

Megnősültem. Ennyi változást, örömöt, gondolatot és problémát talán csak mi emberek vagyunk képesek egy eszmébe sűríteni.

Igen. Boldog vagyok. És elfoglalt. A hosszú szervezés után befelé fordultam, és keresni kezdtem. Fáradtságot? Fásultságot? Csalódást? Nem tudtam, mi a megszokott, milyen jeleket kellene kutatnom lelkem bugyraiban. Sosem voltam még nős, ebben az életben.

Meglepődtem. Félelmet találtam végül. Félelmet, hogy ami út most elém tárul, nem fogom tudni végigjárni időben. Hogy nem tudok majd annyi boldogságot összeharácsolni, s leendő gyermekeimnek, régi-új felemnek: fele-ségemnek annyi örömet és megértést, szeretést és nevetést adni, amennyit érdemel.

Ma beérett végül a várakozás, keresés jutalma. Kincsem ajándéka, egy - eddig - négykötetes regény rakta ki játszi könnyedséggel szemeim előtt az eddig megoldhatatlannak tűnő kirakóst. Meg is lepődtem, ahogy mozogni láttam egy - több - ember életének darabkáit, s végül értelmes mintázattá rendeződve ülepedett tudatomba, e szívemnek kedves időtöltés eredményeképp - olvasni mindig jó.

"Alkonyat" a történet címe. Egy lányról szól, aki szerelembe esik egy mítikus lénnyel: egy vámpírral. Amennyire hihetetlennek tűnik számomra, annyira meg is lepődtem, mennyi igazság rejlik a történetben. Magamra ismertem, bevallom. A szörnyetegre bennem, aki irígy, önző és mint minden gonosz: halhatatlan. Megállítani szinte lehetetlen, ott van mindenütt a világban. És mégis. Egy törékeny, szerelmes lány mindent megváltoztat, ami örökkévalónak tűnik. Edward, lebírhatatlan vérszomja ellenére megszereti Bellát, s történetük lebilincselő érzelmi kavalkádja végül házasságban végződik... vagy kezdődik?

Minden, amit az emberi életemben tanultam, arra utal, hogy a világ jókra, meg rosszakra akar osztályozódni. Minden tanmese, könyv, film, illusztráció e kettőséget, vagy egyik komponensét hangsúlyozza számunkra. Ma beláttam, felesleges e tűnékeny dolgokat önmagukban megfigyelni.

A lényeg nem az, hogy valaki jó, vagy rossz. Egy másik lényt annyira szeretni, hogy az egyén lemond önnön vágyainak szüntelen hajszolásáról... hihetetlen, mennyire egyszerű. Ott volt végig az orrom előtt, de én az egyes darabkákra koncentráltam, nem az egészre, egyben...

Újra dobogni kezdett bennem az élet. Az élet kell, hogy legyen, hiszen ennek fényében holtnak tűnik az elmúlt néhány hónap. Az anyagi lét, a gazdasági szempontok állandó feszültsége, a jövő ijesztő - hol fogunk lakni? miből? -árnyai semmivé lettek egy papírhalmazra nyomtatott történet lehelletétől.

Ugyan, ne mondjátok, hogy nem ismertek. Mindig is idealistának mondtatok! Hát van egy hírem számotokra. Nem csak, hogy jó út, amit eddig kerestem, de a legjobb mind közül, hogy a legkönyebb is.

Szeretni önzetlenül, és boldognak lenni a másik feled boldogságától.

Ilyen "picsaegyszerű" - ahogy Testvérem mondaná.

A többi már gyerekjáték ezután. Nem azt a tökéleteset kell hajszolni, ami nem létezik. A tökéletlen világban, a tökéletlen lehetőségekből kihozni, amit adott körülmények között lehet : EZ a tökéletes. Ennél többet senki nem várhat, s nem adhat.

Remélem sohasem felejtem e leckét: hozott anyagból dolgozunk, fiam!